Kádárék közönséges bűnözőknek igyekeztek beállítani az 1956-os forradalom résztvevőit

A népbíróságok visszatérnek

Népbíróságokat először 1945-ben hozott létre kormányrendelet a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálására. A szintén 1945-ben bevezetett statáriális, azaz gyorsított büntetőeljárásokkal együtt a népbíróságok által nem csak a német megszállás és nyilas diktatúra valódi bűnösei (mint például Szálasi Ferenc) kerültek az igazságszolgáltatás elé, de az átrendeződött bíráskodási rendszer a kommunista párt hatalomátvételét is szolgálta.

Az 1950-ben megszüntetett népbíróságokat az 1957. évi 26. tvr. hívta újra életre, felállítva a szakképzetlen bírákból álló Népbíróságok Országos Tanácsát. A testület felülbírálhatta még a Legfelsőbb Bíróság  és a katonai bíróságok jogerős ítéleteit is, ráadásul működésében nem volt kötve az ügyész és a védelem kérelme közötti „mezsgyéhez”: bármilyen súlyos ítéletet kiszabhatott, ezzel biztosítva a politika számára elvárt ítéletet.

A hatalom így hozzákezdhetett a megtorlás harmadik, népbíróságok által irányított szakaszához – ekkor került sorra Nagy Imre is. Az apropót az 1957. márciusi moszkvai alku adta, amelynek értelmében Rákosi a Szovjetunióban maradt, az idegen katonák nem hagyták el hazánkat, Kádár pedig példát statuált a szocializmus megdöntéséért szervezkedők ellen.

Filmkocka Nagy Imre peréből, 1958 (Kép forrása: Fortepan / Magyar Nemzeti Levéltár)

Hatalmas veszteség

Mindent összevetve a különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között 26621 személyt marasztaltak el, zömüket tiltott határátlépésért és azzal összefüggő embercsempészetért (8031 fő, 30,1%), megint másokat izgatás (6949 fő, 25,3%), összeesküvés vagy lázadás (4661 fő, 17,5%), illetve fegyverrejtegetés (3577 fő, 13,4%) miatt ítéltek el. Hazaárulást és kémkedést mindössze 44 fő „követett el”. Az elítéltek 93%-a öt évnél nem hosszabb szabadságvesztésre ítéltetett, „mindössze” 613 főt sújtottak 5-10 évig terjedő vagy életfogytiglani (65 fő) börtönbüntetéssel.

Az 1956 utáni időszak bővelkedett a halálos ítéletekben is. Az első ilyen ítélet már 1956. december 15-én megszületett, végrehajtására már aznap sor került: Soltész Józsefet fegyverrejtegetés miatt lőtték agyon Miskolcon dr. Pinczés István hadbíró ítélete alapján.

A megtorlás 1959. október 28-án tetőzött, amikor egyetlen nap leforgása alatt tizenegy '56-ost – a Thököly úti felkelőcsapat tagjait – végeztek ki. 1959 áprilisára az új hatalom már a közkegyelem eszközét is gyakorolta, az utolsó halálos ítéleteket 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság, amit a három elítélten augusztus 26-án hajtottak végre, így zárva az '56-osok halálsoron várakozóinak listáját.

Az utolsó kivégzésig a különböző bíróságok 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen '56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak, sőt meghaladja az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát (189) is.

Fontos szempont volt, hogy a bíróság elé állítandók között minél több osztályidegen legyen, ám ezt képtelenek voltak teljesíteni: Zinner Tibor kutatásai szerint a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megtorlásának áldozatai 38,5%-ban paraszti sorból kerültek ki, míg 34,5%-a munkás volt.

A legtöbb halálos ítélet dr. Borbély János nevéhez fűződik, aki mintegy 65 elítélt ügyében látta el a vérbíró szerepét. Ugyanakkor Kádár balra is ütött: 1957 tavaszán ítélték el 14 évre a már 1956. október 12-én letartóztatott Farkas Mihályt, a Rákosi-féle trojka harmadik tagját, valamint fosztották meg parlamenti mandátumától Gerő Ernőt, aki Magyarországra is csak három évvel később jöhetett vissza.

Bár Farkas (fiával, Vladimirrel együtt) 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult, a hatalomba való visszatéréséről szó sem lehetett. 1962-ben Rákosit és Gerőt még a jogutód pártból is kizárták huszonkét társukkal együtt.

A megtorlás természetesen nemcsak halálos ítéletek és börtönbüntetések formájában mutatkozott meg. Az újonnan felállított internálótáborokba 13 ezer fogoly került, míg tízezrek álltak rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alatt (bár ez a Rákosi-korszakhoz képest enyhülést jelentett). További tízezrek veszítették el állásukat; az elítéltek hozzátartozóit sújtó egzisztenciális diszkriminációt még felmérni is nehéz. A magyar társadalom veszteségéhez emellett nagyban hozzájárult az a közel 200 ezer emigráns is, akik a forradalmat követően hagyták el az országot.

A reménytelen helyzetből néhány család csak az emigrációban látta a kiutat (Kép forrása: Wikipédia / Behrens, Herbert / CC BY-SA 3.0 nl)

A megtorlásokat követő részleges közkegyelemről a párt Központ Bizottsága döntött. Az első részleges amnesztia 1959-ben történt, majd 1963. március 21-én – ekkorra stabilizálta magát az új rendszer – egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra. Az ítéletek döntő többségét azonban csak 1989-1992 között nyilvánította semmissé az Országgyűlés, sőt az utolsó ún. 1956-os semmisségi törvényig az új évezredig, 2000-ig kellett várni.

1. A megtorlások jogi háttere
2. A népbíróságok visszatérnek

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

nyár
Múlt-kor magazin 2010

• Woodrow Wilson és a nők
• Mona Lisa a fontainebleau-i fürdőben
• Az elkábított válogatott
• Az első igazi First Lady
• A római kor ékszerei
• Egyet fizet, kettőt kap - Politikus First Ladyk a Fehér Házban
• Igazolt bornírtságok
• Wellness és fitnesz a Balaton partján