Nők és gyerekek legyilkolásával törték meg a császáriak a székelyek ellenállását Madéfalván

2023. január 7. 15:05 Múlt-kor

Ágyútűz, lőporfüst, védtelen falusiakat kaszaboló katonák: 1764. január 7-én a Csíki-medencében fekvő Madéfalván elszabadult a pokol. A falut ostromló császári katonák közel 200, zömmel fegyvertelen székelyt, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le. A madéfalvi veszedelemnek nevezett tragikus esemény után rengeteg székely Moldvába „csángált” azaz elkóborolt.

Csángók (illusztráció)

Korábban

Mária Terézia 1761-ben rendelte el az erdélyi határőrség felállítását. A Kárpátok keleti hegyláncai mentén felállított határőrvidéknek már volt történelmi múltja Székelyföldön.

A határőrezredeket azonban a Rákóczi-szabadságharc leverése után megszüntette a bécsi udvar, mert megbízhatatlannak ítélte az ide besorozott székelyeket. Több évtized elmúltával azonban ismét aktuálissá vált a határőrvidék felélesztése.

A határőrezredek szervezése eleinte jól haladt, a jobbágysorban élő románoknak ez előrelépést jelentett, hiszen számos előnnyel, így a jobbágyi terhek eltörlésével járt. A probléma akkor jelentkezett, amikor a székelyek besorozására került a sor.

Mivel ők már eleve számos privilégiummal rendelkeztek, nem sokan akartak katonának állni. A határőrszolgálat fejében beígért adómentesség azonban a székelyeknek is csábító lehetőségnek tűnt, ám hamarosan kiderült, hogy adózni a határőröknek is kell, sőt, az ezredek német vezénylet alatt akár idegenben is bevethetőek voltak.

Ez a székelyek számára nem volt elfogadható, ezért petíciókat állítottak össze a sorozással megbízott császári tiszteknek. Ha más módjuk nem volt, a katonaképes férfiak a közeli erdőkbe menekültek a településeiken megjelenő sorozóbizottság elől, hogy elkerüljék az összeírást.

A helyzet 1763 végére tarthatatlanná vált. Miután Madéfalván nagyjából 2500 székely gyűlt össze, hogy írásban tiltakozzon a jogtalannak vélt sorozások ellen, Erdély katonai főparancsnoka, Siskovics József báró a kemény fellépés mellett döntött. Siskovics parancsot adott Carato alezredesnek, hogy erőszakkal verje szét a tiltakozókat.

1764. január 7-én hajnalban, Carato katonáival körülvette a falut, amelyre ágyútüzet zúdított, majd rohamra küldte katonáit, akik válogatás nélkül mészárolni kezdték a fegyvertelen székelyeket, ezzel párhuzamosan kifosztottak és felgyújtottak rengeteg lakóházat is.

Carato emberei több órán keresztül gyilkolták az embereket, a férfiak mellett levágva az asszonyokat és a gyermekeket is. A siculicidium, azaz székelygyilkosság mérlege közel kétszáz halott volt, egyes források négyszáz áldozatot említenek.

A vérfürdő megdöbbentette a székelyeket és megtörte az ellenállásukat, így az ezredek felállítása hamar, már 1764-ben befejeződött. A megtört székelyek közül azonban sokan az emigrációt választották és a Kárpátok túloldalán, az akkor még az Oszmán Birodalom uralma alatt álló Moldvában telepedtek le, gyakran családostul. Ezekre a kivándorlókra mondták az otthon maradt székelyek, hogy „elcsángáltak” a szülőföldjükről.

Emlékmű Madéfalván

A Moldvába menekült háromszéki és csíki lakosság így az ottani, korábban letelepedett csángókat gyarapította. A sorozás miatt kivándoroltak egy része Hadik András irányítása alatt az 1775-ben a Habsburg Birodalom fennhatósága alá kerülő Bukovinába költözött, ahol egészen 1942-ig éltek leszármazottaik.

Ebben az évben a magyar kormány a Jugoszláviától visszafoglalt Délvidékre, Szabadka és Topolya környékére telepítette őket, ahonnan Tito partizánjai elől végül a Dunántúlra menekültek 1945-ben.