Előadás- és leckepénz vált a tandíj alapjává

Magyarországon - II. József nevezetes tollvonásával visszavont intézkedését nem számítva - 1850-ben, a Leo Thun-féle oktatásügyi szabályozás keretében rendelettel vezették be a tandíjat. A hallgatók ettől fogva érdeklődésüknek megfelelően és tetszőleges sorrendben vehették fel az egyes tantárgyakat, s az előadáspénzt forintban minden előadás után be kellett fizetni.

A kiegyezés után 1890-ig leckepénz elnevezéssel szerepelt tandíj szükségességét Trefort Ágoston 1873. évi, "a főtanodai oktatásról" szóló törvényjavaslatában a tanárok közötti verseny fontosságával indokolta, a rászorulókat pedig ösztöndíjak és segélydíjak adományozásával segítette.

A tandíj a Horthy-korszakban félévenként 102 pengő volt, ehhez járultak azonban a különböző mellékdíjak, amelyek összege a tandíjakét 70-75 százalékkal, egyes karokon több mint 100 százalékkal meghaladta. A tandíjmentesség és a tandíjkedvezmény rendszerén változtató progresszív tandíjrendszer bevezetésére anyagi feltételek hiányában nem került sor az 1941/42. tanévig.

A tanulmányi eredmény és a szociális helyzet alapján kialakított négyfokozatú tandíjkedvezmény 1945 után is megállta a helyét. Az államszocialista korszak pedig a közepesnél jobb tanulóknak gyakorlatilag ingyenes alapképzést tartott fenn.

A rendszerváltás után felgyorsultak a változások. A tandíj javaslatot beterjesztő Mádl Ferenc miniszter az Országgyűlés 1993. június 7-i ülésén tartott expozéjában elmondta: "A tandíj a hallgató hozzájárulása saját képzésének költségeihez. Amellett, hogy ez a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező is lesz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felsőoktatásért mint szolgáltatásért fizető hallgató kereslete befolyásolni képes az intézmények kínálatát, de a minőséget is." A miniszter szerint a tandíj bevezetése a hallgatót is fokozottabb teljesítményre ösztönzi, a tandíj továbbá "szociális igazságot fejez ki, a tehetősek fizetnek, a szociális helyzetbeli egyenlőtlenségeket pedig nem általános ingyenességgel, hanem jól működő hallgatói támogatási rendszerrel kezeljük".

Az azóta történtekről részletesen olvashat Ladányi Andor történész írásában, amely a tandíj több mint másfél évszázados hazai történetét tekintette át a Magyar Narancs legutóbbi számában. A történész véleménye szerint a politikai érdekek megakadályozták a tandíj ügyének racionális rendezését. A tandíj összegének megállapításakor pedig kívánatosnak tartaná a tanulmányi eredmények és az egyes szakterületek tényleges képzési költségeinek alapul vételét.