A realista próza mestere: 160 éve született Mikszáth Kálmán

A történelem csak díszlet volt

1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett. 1896 júliusában megalakult a Budapesti Újságírók Egyesülete, amely elnökévé Mikszáthot választotta. 1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.

1903-ban megvált a Pesti Hírlaptól, s Az Újság főmunkatársa lett. 1904-ben megvásárolta Szontágh Pál horpácsi birtokát, ahol fia tervei alapján klasszicizáló stílusú kúriát építtetett, s utolsó éveiben többnyire itt tartózkodott. 1910-ben negyvenéves írói jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta. Ugyanebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, s a súlyos tüdőgyulladás következtében május 28-án Pesten meghalt.

Művészi pályájának korai szakaszán a romantikához kötődött, majd ennek egyes elemeit megőrizve a XIX. század végének Magyarországáról, annak jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. A kezdeti népies tematika után a számára legismertebb és legérdekesebb réteg, a nemesi középosztály felé fordult, ennek hanyatlásában fogalmazta meg mindazt, amit az ember lehetőségeiről tapasztalt. Ekkor vált írásaiban uralkodóvá az adomázó-társalgási, az élőszót utánozó stílus.

A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez. Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet. Korkritika volt az Új Zrínyiász, benne a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, s ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a "megkésett ember" típusát megrajzoló Beszterce ostromában is.

Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival, amelyekben egyszerre kritikával és ugyanakkor megértéssel is figyeli hősei sorsát. Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával. Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)

1. Göröngyös út a siker felé
2. A történelem csak díszlet volt