50 éve: különvonaton utazott a drezdai képtár

Kár volt visszaadni

Raffaello Sixtusi Madonnája, a féltett kincs

Az 1955 tavaszán megszületett moszkvai döntés hátterét ma is homály fedi. Vajon Sztálin és bizalmasai az NDK-ban közutálatnak örvendő Walter Ulbricht pártfőtitkár pozícióját akarták-e erősíteni alig két évvel a vérbe fojtott keletnémet munkásfölkelés után? Vagy csupán a szovjet "nagy testvér" nagyvonalúságának demonstrálása volt a cél? Vagy pedig ellensúlyozni akarták a másik német állam, az NSZK kancellárjának, Konrad Adenauernek növekvő népszerűségét, amelyre éppen az utolsó német hadifoglyok hazaengedésének kivívásával tett szert a bonni kormányfő? A választ ma sem lehet tudni.

A szeptemberi különvonaton "utazott" a drezdai képtár törzsanyaga, benne Raffaello, Tiziano, Rubens, Tintoretto, Vermeer, Van Dijk, Canaletto számos felbecsülhetetlen értékű munkája - mindenekelőtt a Sixtusi Madonna, amely ma is a Gemdldegalerie legféltettebb kincse. Későbbi szállítmányokban érkezett Berlinbe a kisázsiai Bergamából származó ókori Pergamon-oltár, amely névadója a berlini Múzeum-szigeten álló Pergamon Múzeumnak.

A kerek évforduló alkalmából látogatást tett a drezdai képtárban Irina Antonova, a moszkvai Puskin Múzeum igazgatója. A nagy befolyással bíró művészettörténész, aki diplomatacsemeteként Berlinben élte át a Reichstag 1933-as felgyújtását, 1945-ben jelen volt a német gyűjteményekből zsákmányolt műkincsek moszkvai kirakodásakor. A Puskin Múzeumban ma is számtalan olyan festmény, szobor található, amelyet Moszkva az '50-es években nem adott vissza jogos tulajdonosaiknak. És ha Antonován múlik, nem is fog. Ő ugyanis határozottan ellenzi a II. világháború végén a megszállt országokban lefoglalt, és a Szovjetunióba hurcolt kulturális javak visszaszolgáltatását - legyen szó berlini, brémai múzeumok kincseiről, vagy a Hatvany-gyűjtemény darabjairól.

1. Kár volt visszaadni
2. Amit nem szabad elfelejteni