„– Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; (...) – Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét.” Így kezdődik az Osztrák–Magyar Monarchiáról szóló talán legzseniálisabb szatíra, Jaroslav Hašek remekműve, a Švejk. Bár a látszólag együgyű alakot, a „derék katonát” nem rázza meg különösebben a hír, a világ történelmében kulcsfontosságú eseményről volt szó. A Habsburg-trónörökös meggyilkolásának hírére ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot adott Szerbiának, és mivel a délszláv állam nem teljesítette az abban foglalt feltételeket, 1914. július 28-án kitört a nagy, utóbb elsőnek nevezett világháború.

Tüdőbaj és megaláztatás

De ki is volt az az ember, akinek megölése közvetve világégést robbantott ki? Ferenc Ferdinánd az osztrák császár és magyar király Ferenc József testvérének, Károly Lajosnak és Mária Annunciata nápolyi-szicíliai hercegnőnek volt a legidősebb fia. A herceget 1889-tól, Rudolf trónörökös nevezetes öngyilkossága utántól tekintették a trón várományosának. Bár formailag a császár öccse, vagyis Ferenc Ferdinánd apja következett, vele már senki sem számolt.

Úgy tűnt azonban, tervei füstbe mehetnek, mivel egyre erősödő tüdőbajjal küzdött, és betegsége gyógyítása céljából Föld körüli utat tett Hohenberg gróf álnéven. Sokan már a vezető politikusok közül is közeli halálával számoltak, ám végül felépült, és 1896-ban, apja halála után jogilag is az egyedüli trónörökös maradt. 1900-ban – miután hosszas unszolást követően sikerült meggyőznie a császárt – úgynevezett morganatikus, vagyis rangon aluli házasságot kötött Chotek Zsófia grófnővel. A házasság napján a császár Zsófiának hercegnői címet ajándékozott, ám a pár utódai nem tarthattak igény a birodalom trónjára, sőt a Habsburg családnevet sem viselhették.

Ferenc Ferdinándnak a politikai döntéshozatalba ugyan nem volt beleszólása, Ferenc József a hadseregben azonban komolyan számolt vele: 1898-tól minden katonai ügyben ő helyettesítette a császárt, 1913-ban pedig az „összfegyveres erők főfelügyelője” lett. A bigottan vallásos férfi az Osztrák–Magyar Monarchián belül meglévő társadalmi problémák okozta feszültségekért a magyarokat kiáltotta ki bűnbaknak, ám a szabadkőművesektől a szerbeken és a zsidókon át a szociáldemokratákig sokak bűnrészességét hirdette. Negatív érzelmei ráadásul nem álltak meg a birodalom határainál, ugyanis a lengyeleket és az olaszokat sem szívelte.

Mindennek ellenére – még ha nem is feltétlenül emberbaráti megfontolásból – a Monarchia zúgolódó népeivel szembeni beavatkozás ellen ágált, és háborúellenes álláspontra helyezkedett. A második Balkán-háború alatt véleményét levélben is kifejtette Leopold von Berchtoldnak, a Monarchia külügyminiszterének: „Szörnyen kedvező, hogy mindezek a balkáni kutyák egyszerre egymásnak esnek.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. tél számában olvasható.