A holokauszt történetében – Raul Hilberg amerikai történész tipológiáját követve – a vészkorszakhoz való viszonyulást tekintve három csoportot különböztethetünk meg: az áldozatokat (victims), az elkövetőket (perpetrators) és a passzív szemlélőket (bystanders). Az utóbbi időszakban azonban, elsősorban a jövő nemzedék tanulságára, erkölcsi okokból – hiszen jól ismert a babiloni Talmudból származó mondás: „aki egy életet megment, a világot menti meg” – előtérbe került egy negyedik csoport: az embermentőké (rescuers). Jane Haining közéjük tartozott.

A magyarországi zsidóüldözés és a vészkorszak históriájában az embermentők, az üldözöttekért aktívan kiálló, őket segítő személyek a társadalmon belül elenyésző kisebbséget alkottak. A két világháború között jelentkező politikai antiszemitizmus, amely az 1930-as évek elejétől a náci Németország hatására megváltozott és kiteljesedett, megmételyezte a tömegeket.

Később, 1944-ben a Sztójay-kormány és közigazgatási apparátusa több száz zsidóellenes rendeletet adott ki, a többségi keresztény lakosság pedig a zsidók (vagy a hatályos jogszabályok értelmében annak tekintett keresztények) gettóba terelését és deportálását is közönnyel fogadta.

Mindez egyrészt megfélemlítettségből, másrészt a megüresedett egzisztenciák megszerzésére irányuló törekvésből vagy éppen a szélsőjobboldali eszmékkel való rokonszenvből táplálkozott.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. tél számában olvasható.