A hazai populáris zenei élet a Kádár-rendszerben rendszerint néhány éves késéssel követte a nemzetközi trendeket. Így történt ez az 1960-as években is, amikor az évtized eleji nyugat-európai beatforradalom „extázisban tomboló őrülete” eljutott Magyarországra. A nagy generáció tinédzserei által piedesztálra emelt és egyúttal a táncdalokat sutba vágó beatnek nemcsak a kommunista kultúrpolitikával kellett megküzdenie, de az idősebb korosztályok nemtetszésével is. A hatalom által jó ideig vegzált, olykor bíróság elé is állított lázadó zenészeknek kijutott a rájuk dobált bakancsokból, de az sem volt példa nélküli, hogy számukat a televízió élő adásából lekeverték.
Harc az ízléstelenség és az erotika ellen
A dzsesszt a hatvanas évek elejétől elfogadta a pártállam, és ha nem is támogatta, de rétegzeneként eltűrte, mi több, úgy lehetett beállítani, mintha az a „kizsákmányolt és elnyomott munkásosztály” muzsikája lett volna. Az igazán lázadó, szabadságot hirdető angolszász rock and rollt viszont a hatalom sokkal lassabban fogadta el a kultúra részeként. A nagy robbanás ezért nálunk ekkor még nem is következett be. Nem úgy, mint a beat, amely az évtized közepén a tűrt és a tiltott kategória határán mozgott, a vége felé viszont már egyre több képviselőjük jutott el a tűrt vagy netán a támogatott kategóriába. Mindeközben 1960 januárjában Hantos János, Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese, tudomást sem véve a korabeli zenei divatirányzatokról, azt hangsúlyozta, hogy a fiataloknak inkább népdalokat kellene énekelniük munka közben, mintsem „mai, oly nagy népszerűségnek örvendő, semmitmondó, értelmetlen szövegű slágereket”.
Ugyanezen az ülésen tárgyalták a „huligánkérdést” is. Az MSZMP budapesti bizottságának titkára, Kelen Béla – az Esti Hírlap nem sokkal későbbi főszerkesztője – fennen hangoztatta az „először megverni, aztán megnyerni” elvet. Ezt aztán aprópénzre váltották a koncerteken, ahol a rendőrök, a munkásőrök vagy éppen az ifjúgárdisták szinte menetrendszerűen osztogatták a jól irányzott pofonokat. A korábbi birkózónak, Rajnák Lászlónak, a Budai Ifipark igazgatójának tűpontos, nem ritkán bikacsökkel mért ütései hírhedtek voltak a fiatalok és szüleik körében. A szórakozni vágyó srácok nemegyszer véres hurkákkal a hátukon kullogtak haza egy-egy jól sikerült „szocialista nevelés” után. Ugyancsak elcsattant pár, zenészeknek szánt értelmetlen és ostoba, önkéntes rendőri pofon 1969-ben az Illés és a Tolcsvay-trió pécsi koncertje után. Ennek hosszú pereskedés után az lett a vége, hogy Tolcsvay Lászlót garázdaság miatt ezer forint bírságra ítélték, Szörényi Szabolcsot viszont felmentették. Eközben a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) vezetői az ülésükön szemlesütve mantrázták: „Az igényesség, az ízlés és a hozzáértés fejlesztésével kell küzdeni az ízléstelenség, az erotika, a ritmus túlhajtása ellen.”
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. nyár számában olvasható.
2021. nyárVégzetes asszonyok |