A vitorlázásban és kosárlabdázásban is jeleskedett Latinovits Zoltán

2024. szeptember 9. 08:20 Múlt-kor

Édesapja fiatalon elhagyta, szeretethiány gyötörte, a színházról mégsem álmodozott soha. Már Bajor Gizi felfigyelt páratlan színészi kvalitásaira, legnagyobb költőink verseit szavalta utánozhatatlanul, így a kiváló minősítéssel megszerzett építészmérnöki diplomáját a vitrinbe zárhatta, és a színpadra lépett. Hiába hozott életébe örömöt „ikercsillaga”, Ruttkai Éva, a rivaldafény lassan elhalványult, konfliktusok kereszttüzébe került, végül lelki tusái legyőzték a „színészkirályt”. 93 éve, 1931. szeptember 9-én született Budapesten Latinovits Zoltán.

Latinovits Zoltán 1967-ben (Kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán)

Korábban

Vörös diplomás építészmérnökből „színészkirály”

Latinovits nem tartozott azon legendák közé, akik már gyermekkorukban a színpadról álmodoztak, noha a jövőből visszatekintve elmondható, hogy családja – féltestvérei, Bujtor István és Frenreisz Károly révén – kiemelkedően fogékony volt a művészetekre.

A gimnáziumi önképzőkörben epizódszerepet kapott a Dózsa György című drámában, és ugyan szövegét lámpalázasan, beszédhibákkal tarkítva mondta el, a korszak egyik neves színésznője, Bajor Gizi az előadás után a következő szavakkal inspirálta: „Maga menjen színésznek!”

A Rákosi-korszak kényszerpályáit követve 1952-ig dolgozott asztalostanoncként és hídépítő munkásként, végül beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol kiváló teljesítményével érdemelte ki a vörös diplomát az építészmérnöki szakon.

Tehetsége nem merült ki a tudományban, profi vitorlázó és kosárlabdázó volt, mellette mély, mai napig feledhetetlen baritonjával hódolt másik szenvedélyének is: a szavalásnak. Életét végigkísérte a magyar líra kiemelkedő alakjainak – József Attila, Ady Endre, Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső – megidézése. Hitvallását követve az alkotás küzdelmeiben megfeneklett, útkereső költő gyötrelmeit keltette életre, a mai napig megismételhetetlenül és utolérhetetlenül. A Magyar Televíziónak adott, halála előtti utolsó interjúban kiemelte: „jól verset mondani nemzetépítő feladat.”

Az évek során egyre jobban ambicionálta a színészi pálya, a MÁVAG színjátszó csoportjában ismerkedett meg a sikeres szerepléshez elengedhetetlen fortélyokkal – ekkor még inkább kevesebb, mint több sikerrel, ezért kénytelen volt autodidakta módon gyarapítani hiányos elméleti- és gyakorlati ismereteit.

A fiatal útkereső, Latinovits Zoltán

Kacifántos, vargabetűkkel tarkított színészi pályájának következő lépcsőfokaként Debrecenben lett segédszínész 1956-ban. Már a meghallgatáson elbűvölte a zsűrit szuggesztív, érzelmekben gazdag előadásmódjával a kezdetben szerelmes figurákat, kapitány urakat alakító, de Török úr szerepét (Légy jó mindhalálig) is hitelesen játszó Latinovits.

Fokozatosan érett bele a „lelkileg púpos” szerepekbe, amelyek a lehengerlő színészi teljesítménye ellenére tartósan megviselték idegrendszerét. Már 1958-ban depresszió gyötörte, A dada című darab után az albérletében találtak rá szörnyű állapotban.

Noha Latinovits elsősorban a színház világában mozgott otthonosan, debreceni korszakában már filmszerepeket is vállalt. „Félrelépései” és a kihagyott színpadi próbák miatt Miskolcra száműzték, ahol az alacsony szakmai színvonal miatt megfeneklettnek érezte karrierjét. Egyfajta kárpótlásul az élet karjai közé sodorta a vendégszínészként fellépő Ruttkai Évát.

Miskolc és a vidéki élet után a fővárosba vezetett a „vándorszínész” útja. Elsőként a Vígszínházban próbált szerencsét, ahol az egyik felejthetetlen alakításában Rómeót, míg Ruttkai Éva Júlia szerepét játszotta. A sikerektől lelkes Latinovits túlhajtotta magát, 1964-ben infarktust kapott, ám a makacs művész orvosai tanácsára folytatta a munkát. Kiemelt szerepben, Cipollaként (Márió és a varázsló) léphetett fel újra a színpadon. Könnyebbséget jelentett számára az azonosulásban, ha karaktereit állati jellemzőkkel ruházhatta fel – Cipolla egy karvaly képében sejlett fel előtte.

A Vígszínházban ért sérelmei mellett a ki nem élt rendezői ambíciói, a szövegkönyvekkel való elégedetlensége, és az ebből fakadó folyamatos konfliktusai késztették távozásra. Átmenetileg a Tháliában folytatta karrierjét – itt a legendás Őrnagy szerepét szabták rá Örkény István Tóték című regényéből –, majd visszatért a Vígbe, ahol a „versenyszellem” miatt továbbra sem engedték rendezni.

A vehemens és a simulékonyságra – mind az emberi kapcsolatokban, mind a politikában – képtelen Latinovitsnak 1970-ben végleg távoznia kellett. Veszprémben kapott új lehetőséget, és itt végre kamatoztathatta rendezői tehetségét is: Németh László Győzelem című drámáján szívvel-lélekkel dolgozott, a darab minden mozzanatán érződött, hogy saját életéből merített ihletet. A siker kulcsát Latinovits a következőképpen foglalta össze: szellem, kollektíva, csapat – a társulattal együtt hitt abban, hogy alkotásuk világszinvonalú.

1973-as Ködszurkáló írásával végérvényesen elvetette a súlykot, szókimondásával a karhatalom tiltólistájára került (besúgók jelentettek róla), ezért Veszprémből is távoznia kellett. Élete utolsó éveiben megpróbálta a lehetetlent: úgy kritizálni és javítani a rendszert, hogy mindemellett az eredményeit is elismerje. A Színházi Album című műsorban tőle szokatlanul így fogalmazott: „a jóléti állam körvonalai kezdenek kibontakozni”. Ekkor még remélte, hogy visszatérhet és rendezhet. Végül utolsó színházi fellépésére a Fővárosi Operettszínházban került sor, ahol A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című musical főszerepét játszotta.

Latinovits Zoltán a Szindbád című filmben (1971)

Soha nem tartotta magát igazi „filmszínésznek”, legfontosabb színpadi szerepeit jobban értékelte – Willy Loman (Az ügynök halála) vagy Ványa bácsi (Csehov drámája) –, mint filmes sikereit. Ennek ellenére filmszínészként is maradandót alkotott, már fiatalon Törőcsik Mari mellett játszott főszerepet a Gyalog a mennyországba című filmben, továbbá olyan korszakos alkotásokban szerepelt, mint a Pacsirta, a Szindbád, a Szegénylegények, A Pendragon-legenda, Az ötödik pecsét, sőt, Karinthy Frigyes remekműve, Az utazás a koponyám körül című film főszerepével elnyerte a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínészének járó díját.

Életének alig 44 éve alatt a hazai színháztörténelem legnagyobb alakjai közé emelkedett: Jászai Mari-, Balázs Béla- és posztumusz Kossuth-díjas magyar színészünk méltán érdemelte ki a „színészkirály” jelzőt.

következő oldal 1 / 2