A sárga veszedelemtől a kínai piacokig

2009. október 9. 11:42 Salát Gergely

Mikortól értesült először a hazai közvélemény napi szinten a kínaiakról, és a lektűrirodalmon kívül mit lehetett tudni a Távol-Keletről? Miért és mikor fordult a magyar pártvezetés és sajtó Mao ellen? A magyarországi Kína-kép változásai a 20. században, avagy miként jutottunk el a romantikus, és sárga veszedelmet vizionáló fenyegetésektől a Turán Szövetségen át a kínai piacok, és a Ji-king világáig.

Korábban

Atyáskodó felsőbbrendűséggel

A nyugatiaknak a Kínáról és a kínaiakról kialakított képét két egymásnak ellentmondó, mégis egyszerre jelenlévő elképzelés határozta és határozza meg. A modern Kína-kép kialakulásakor, a 19 században egyrészt létezett a romantikus, idealizáló kép, miszerint Kína az ősi misztikus bölcsesség földje, ahol mindentudó szakállas bölcsek tanulmányozzák az ókori filozófusok műveit, az emberek kiegyensúlyozottak, megvilágosodottak és nem törődnek az evilági csip-csup ügyekkel, s ahol a nyugati ember is megtalálhatja a saját kultúrájából már hiányzó mély értékeket.

A másik nézet szerint Kína elmaradott, civilizálatlan ország, népe középkori viszonyok között él, szegénység, nyomor, tudatlanság uralkodik. Az idealizáló nézet a francia felvilágosodás gondolkodóira vezethető vissza, akik – a keresztény hittérítők beszámolói alapján – Kínát a racionális filozófusállam mintaképének ábrázolták. A másik nézet azután terjedt el, hogy az első ipari forradalom után Európa gazdaságilag és katonailag Kína fölé kerekedett, s az ópiumháborúkban gyors és megalázó vereségeket mért a rogyadozó Csing-dinasztiára.

A Kínára negatívan, megvetően tekintő nézetet idővel fokozta a félelem is, amely Kína – illetve elsősorban a kínai lakosság – hatalmas méretéből fakadt. E félelmet először II. Vilmos császár fogalmazta meg, megalkotva a „sárga veszedelem” (gelbe Gefahr) kifejezést, amit az amerikai sajtó is hamarosan átvett (ott a nagyszámú kínai vendégmunkás beáramlása is növelte a fenyegetettségérzetet a 19. század második felében).

Ez a fajta kettős – szélsőségesen negatív és pozitív, de semmiképpen nem reális – Kína-kép Magyarországon attól fogva jelen volt, hogy a 19. században elkezdtük megismerni Kínát. Ugyanakkor a magyarok abból a szempontból különleges helyen álltak a nyugati világban, hogy ázsiai eredetük tudatában kevésbé tekintettek idegenként a „sárga rasszra”, így a kínaiak negatív megítélése kisebb teret kapott.

A 19. század második felétől, különösen a kiegyezéstől egyre több hiteles információ jutott el Kínáról a magyar közvéleményhez, s az ekkori Kína-képet – a nyugati sajtóból átvett színes tudósítások mellett – több magyar utazó is alakította. Andrássy Manó (1821–1891) autodidakta festő, aki a szabadságharc leverése után járta be a Keletet, képes beszámolót publikált Kínáról és Indiáról. Xántus János (1825–1894) az 1868-ban indult osztrák–magyar délkelet-ázsiai expedícióról gazdag gyűjteménnyel tért haza.

Széchenyi Béla (1837–1908) és Lóczy Lajos (1849–1920) 1877–80 közötti expedíciójukról vaskos kötetekben, előadásokban, cikkekben számoltak be. Erdélyi Ignác (1825–1885) lazarista hittérítő, aki 1861-től haláláig Kínában működött, magyar folyóiratokban közölt levelekben adott hírt a helyi viszonyokról. Faragó Ödön (1853–1925) 1873-tól a Monarchia vámtisztviselőjeként hosszú évekig élt Kínában, s onnan írt levelei a képes újságok olvasóinak kedvelt olvasmányai voltak. Cholnoky Jenő, Vay Péter, a brit állampolgárként világhírűvé vált Stein Aurél és más utazók útleírásai is nagy népszerűségnek örvendtek.

A fenti utazók írásai által egyszerre tükrözött és formált Kína-kép – természetesen jelentősen eltérő mértékben – egyfajta atyáskodó felsőbbrendűségi tudatról tanúskodik, amely ugyan egyáltalán nem ellenséges, sőt a régi Kínához kifejezetten mély tisztelettel viszonyul, de azért a korabeli Kínával és kínaiakkal szemben meglehetősen kritikus.