Ha van uralkodó, akire az utókor megvetéssel emlékezik, az alighanem a magyarul alig beszélő, az ország javait eltékozló, ütődött, tutyimutyi idegen, aki élete alkonyán a budai mészárosokhoz járt ételt koldulni, és aki Hunyadi Mátyás nagy hatalmú országából egy bukott nemzetet csinált. Ő az, aki egy személyben felelős Mohácsért, meg leginkább azért, hogy Magyarország mindörökre kiesett a nagyhatalmak sorából. Vagy mégsem? Vajon valóban rászolgált a róla élő képre?

II. Ulászló (1490–1516) magyarországi uralmáról nagyjából még mindig az a tárgyi hibáktól hemzsegő kép él, amelyet több helyen olvashattunk 2016-ban, a király halálának 500. évfordulóján. A kudarcos életpálya végső állomása a mohácsi ütközet, amely egyesek szerint meg sem történt volna Ulászló katasztrofális országlása nélkül. Csakhogy a történeti kutatásokból, amelyek az elmúlt két-három évtizedben zajlottak a korábban elhanyagolt Jagelló-korral kapcsolatban, egészen más kép bontakozik ki, mint amit a középiskolában megtanulhattunk.

A gyorsabb jelölt

1490-ben Mátyás halála után kitört az örökösödési háború Magyarország trónjáért. Szigorúan nézve Ulászló öröklési joga gyengébb érveken alapult, mint riválisaié. Corvin Jánost Mátyás szánta utódául, Habsburg Miksa pedig az 1463-as bécsújhelyi megállapodásra hivatkozhatott, amelyben Mátyás neki ígérte Magyarország trónját, ha nem születik törvényes utóda. Hozzájuk képest Ulászló (és öccse, János Albert) azzal érvelt, hogy a gyermek nélkül elhalt V. László magyar király kisebbik nővérének volt a fia. (Rajta keresztül egyébként a király felmenői között tudhatta Luxemburgi Zsigmondot és az Árpád-házból IV. Bélát is).

Hogy mégis ő nyerhette el a magyar trónt, az főleg diplomáciai erőfeszítéseinek és gyorsaságának köszönhető, ami szöges ellentétben áll a király lomha és tohonya mivoltáról kialakult képpel. 1490 tavaszán jelentős összegeket kért kölcsön, s a maga pártjára állította Mátyás morvaországi és sziléziai zsoldosait, nyáron pedig már Magyarországon járt a hadseregével, megelőzve riválisait. Megnyerte céljainak Beatrix özvegy királynét is, aki a státusza biztosításáért cserébe szintén pénzzel támogatta, valamint megszerezte a magyar bárók jelentős részének pártfogását. Corvin Jánost, miután a herceg előbb elfogadta, majd elutasította a neki felkínált alkut, Kinizsi Pál és Báthori István győzte le július 4-én a csonthegyi csatában.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. tavasz számában olvasható.