2024. őszi különszám: Ármány és szerelem a Fehér Házban
ITT vásárolhatsz termékeinkből

Konstantinápoly, a Boszporusz ékköve

A Római Birodalom a nevében hordozta azt a várost, amelyből alapították, ám történetének utolsó századaiban már egészen más központok töltötték be azt a szerepet, amelyet korábban az Örök Város. Közülük a legfontosabb, utóbb világtörténelmi jelentőségűvé emelkedő Konstantinápoly volt. Ez a város csaknem ezer évre a fővárosa lett a Keletrómai Birodalomnak, majd azt követően az Oszmán Birodalomnak is. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, és a városalapító Constantinus császár is hosszú utat tett meg, mire létrehozhatta élete fő művét.

Konstantinápoly

A Kr. u. III. században a Római Birodalom mély válságba jutott. Ezt a periódust nevezték el a történészek harmadik századi válságnak, amelynek során a birodalom hosszú távú létezése is veszélybe került. A gyors egymásutánban váltakozó császárok, a barbár népek támadásai, a mindennapi életet megnehezítő gazdasági bajok azzal fenyegettek, hogy maguk alá temetik az impériumot.

Diocletianus császár (284–305) azonban sikeresen reformálta meg az addigi politikai rendszert, és előbb egy augustusnak nevezett társcsászári hivatalt, majd két caesarnak nevezett, további társuralkodói pozíciót hozott létre. Az így kialakított rendszert a négy uralkodóról tetrarchiának nevezték el. Diocletianus Nicomediából (a mai törökországi Izmirből) kormányozta az országát, társuralkodói Mediolanumból (a mai Milánó), Sirmiumból és Treveriből (a mai Trier). Ezek a települések elkezdtek felzárkózni az egykor volt fővároshoz, Rómához, számtalan építkezés indult meg a falaik között, amelyek azonban túl rövid ideig tartottak ahhoz, hogy elődjükhöz hasonló, fényes múltú metropolisszá váljanak.

A diocletianusi reformok egy ideig stabilizálták a birodalmat, hiszen a legfőbb államvezetés átalakítása mellett komoly szervezeti és gazdasági változtatásokat is kezdeményezett. A császár úgy vélte, hogy a hatalomátadás legbiztosabb módja az, ha előre meghatározott módon és időben lemond a címéről, átadva azt a maga mellé emelt caesarnak. Ezt Diocletianus és társcsászára 305-ben meg is tette. Az ő helyükre a két korábbi caesar lépett, akik mellé két új caesar emelkedhetett fel. A kijelölésen alapuló hatalomváltás eredményeként két további potenciális jelölt maradt ki az öröklésből: az egyikük Maxentius, a másik Constantinus volt.

Az utód viszontagságai

Constantinus – apjának egy bizonytalan törvényességű kapcsolatából – Helenától született. Amikor az apa a nyugati birodalomrész caesarja lett, elbocsátotta maga mellől Helenát, és elvette a Diocletianus által kijelölt személyt feleségül. Constantinus apja vélhetően nem kedvelte különösebben a fiát, akit túszként küldött el a nicomediai császári udvarba, és nem őt jelölte ki caesarnak. A Diocletianus mellett eltöltött évek mindenesetre később hasznára váltak, többször harcolt a császár oldalán a barbárok ellen, és előrelépett a hadseregben is.

Diocletianus lemondása után Constantinus útja Galerius augustus udvarába vezetett, ám a későbbi források szerint ő nem igazán kedvelte a jövevényt. Igaz, Galerius a korábbi keresztényüldözések politikájának a híve volt, és róla főleg keresztény szerzők tollából született írások maradtak fenn. Constantinus mindenesetre sietve az apjához menekült, aki azonban 306-ban elhunyt, utódának pedig a caesarjának kellett volna lennie, ám a britanniai legiók Constantinust kiáltották ki az új augustusszá. Ezalatt Maxentius – Róma lakosságának a támogatásával – magát is uralkodónak kiáltotta ki.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz különszám számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok
Bezár