Az önismeret egyik leghatékonyabb eszközének a XIX. században a naplóírást tekintették. Az arisztokrácia és a polgárság köreiből sokan napi rendszerességgel, fegyelmezetten vezették naplójukat, amelynek későbbi újraolvasása szembesítette őket önmagukkal. A reformkor egyik legkülönlegesebb leánynaplójának szerzője, Szendrey Júlia a kortársaihoz képest az írásaiban jóval kevesebbet árult el hétköznapjairól, érzéseit viszont figyelemre méltó mélységgel és árnyaltsággal elemezte.

A közvélemény sokáig azokat az írásokat tartotta számon Szendrey Júlia naplójaként, amelyek 1847-ben az Életképek és a győri Hazánk című lapok hasábjain jelentek meg. Amikor azonban 1925-ben előkerültek a korábban elveszettnek hitt személyes feljegyzései, kiderült, hogy az addig ismert szövegek csupán részletek Szendrey Júlia leánykori és fiatalasszonykori naplójából, és ezeken kívül még számos további naplója, naplótöredéke maradt fenn a későbbi életszakaszaiból is.

Önelemzés

Szendrey Júlia 1846 februárjában megkezdett leánykori naplója szinte kizárólag a belső világra koncentrált: elsősorban nem eseményeket, hanem gondolatsorokat és különböző lelkiállapotokat rögzített, egyfajta szemlélődő, elmélkedő létmód rajzolódott ki benne. A napló alapvető meghatározója az önelemzés: a szerző saját alaptermészetét, a külvilággal kapcsolatos viszonyát, a benne végbemenő változásokat, folyamatokat és ezek következményeit vizsgálta. Az emberi környezetet, a társadalmat a naplóíró a „világ” kifejezéssel jelölte. A feljegyzésekben feltűnően negatív társadalomképet rajzolt meg, ám mindeközben arról elmélkedett, hogy az egyes emberek is képtelenek megérteni a másik belső világát, és ez a folyamat okozza a társadalom érzéketlenségét: „De csak szánhatjuk a világot, mert mig illy hideg lett, minden egyese hasonló érzelmeket szenvedett és küzködött által.”

Az önelemzések kulcsfontosságú fogalma a szenvedély, amely a korabeli naplók többségében az önfegyelem ellentéteként, negatív, káros tulajdonságként jelent meg. Noha a kifejezés Szendrey Júlia leánykori naplójában is többnyire negatív értelemben, pusztító hatású, a boldogságot veszélyeztető, félelmetes személyiségjegyként fordult elő, mégis több ponton különbözött a korban elterjedt szenvedélyfogalomtól. Szendrey Júlia elemzései szerint szenvedély nélkül az ember érzéketlenné válik, érzések nélkül pedig nincs élet lelki értelemben. Ezt sugallja az a mondat is, amely szerint a szenvedély a lét érzékeléséhez szükséges: „Nekem fölizgatás és szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek!” A naplóíró tehát a szenvedélyt nem az önfegyelemmel, hanem a hidegséggel, vagyis az érzéketlenséggel állította szembe. A feljegyzések egy olyan fiatal leány önismeretének dokumentumai, akinek az írás az érzések megértésének, a gondolatok rendszerezésének eszközét jelentette, amelynek segítségével egyre érettebbé, határozottabbá vált az életét alapvetően befolyásoló döntések meghozatalakor is.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. tél számában olvasható.