A hazai naplóirodalom egyik speciális típusa Budapest második világháborús ostromához köthető. Ezeknek a műveknek a sajátossága, hogy velük kapcsolatban nem indulhatott el olyan társadalmi diskurzus, mint amilyen az első világháború után lezajlott. Az 1944–1945-ös irományok a fiókokban maradtak, ugyanis azok tartalma és a hivatalos történetírás által képviselt „felszabadulás” értelmezés között áthidalhatatlan szakadék tátongott. A háború, a megszállás és a fogság élményei évtizedekig súlyos lelki teherként nehezedtek a társadalomra, és csak 1990 után nyílt lehetőség az ostrom valós borzalmait bemutató naplók megjelentetésére.

A városban rekedt lakosság lélekszáma többszörösen felülmúlta a védő és támadó csapatok összlétszámát, az ostrom története ezért nem választható el a civilek személyes történeteitől. A katlancsata katonai története mindössze egy szelete az események egészének. A német–magyar csapatok iratai meglehetősen töredékesek, ezért felbecsülhetetlen értékű minden napló és visszaemlékezés. Ezek segítségével az ismereti hiányok pótolhatók, vagy a részletek árnyalhatók. A szovjet hadsereg dokumentumai napjainkban egyre nagyobb mértékben hozzáférhetők, azonban ezekből nem sokat tudhatunk meg az ostromgyűrűn belüli viszonyokról, ráadásul azok az iratok, amelyek például a nők elleni tömeges erőszakról, a civil lakosság elleni atrocitásokról vagy a rablásokról informálnának, nem hozzáférhetők, és egyelőre nem is várható, hogy a közeljövőben kutathatóvá válnak. Így ezen a ponton ismét a naplók és a visszaemlékezések képezhetik tájékozódásunk forrásbázisát. Ezért is értékelődnek fel olyan tényszerű naplóbejegyzések, mint például Lux Gyuláé 1945. február 11-én: „Volt közöttük sok nő is; azok sem tértek vissza; így egy kedves ismerősöm, Möllerné, akit a leányával együtt vittek el, és soha róluk hír nem jött többé. Házukat pedig felgyújtották, Möllert pedig agyonlőtték.”

A katlancsata mindennapjai

Budapest bekerítését követően a szovjeteknek több mint 50 napba telt a város elfoglalása, és ez csak részben magyarázható a védők elhárító harcával. A másik ok a német felmentési kísérletek, a Konrad-hadműveletek voltak, amelyek ugyan nem vezettek sikerre, de jelentős szovjet erőt lekötöttek, elvontak a városi harcoktól.

Az ostrom története a kitöréssel – amelyben a levéltári források alapján 16 ezer fő, többségében német vett részt – lezárult, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a budapesti katlancsata mindössze egy mellékhadszíntér egyik meghatározó ütközete volt, a háború egészére nem gyakorolt jelentős befolyást. Ily módon katonai szerepénél talán nagyobb a polgári lakosságra gyakorolt hatása. A civilek ugyanis nem voltak sem felkészítve, sem felkészülve egy ilyen elhúzódó ostromra.

A harcok alatt leállt a gáz- és az áramszolgáltatás, s az ivóvíz sem volt mindenhol elérhető. A bombázások és a házról házra folyó ütközetek elől a város lakossága a légoltalmi óvóhelyekre húzódott, amelyek viszont nem hosszú távú tartózkodásra voltak berendezve és méretezve. A civileknek ezért a víz- és élelmiszer-beszerzés miatt el kellett hagyniuk a pincéket, folyton kitéve magukat a harcok miatti életveszélynek. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2021. tél számában olvasható.