Ki ne ismerné a híres fényképet az Operaházzal szemközti kávéházról az árkádok alatt olvasgató békés polgárokkal? De itt meg is áll a tudomány, holott volt idő, amikor ez a lokalitás olyan fontos szerepet töltött be a magyar zenei és képzőművészeti életben, mint később a New York az irodalmiban.

Az épületet Lechner Ödön tervezte a MÁV Nyugdíjintézete számára korai francia reneszánsz stílusban. „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az én épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon” – írta róla. A tervezés és az építés 1883-tól 1886-ig tartott. A földszinten – már 1885-ben – vendéglő és kávéház, a pincében söröző nyílt. Első bérlőjük, Ruscher György szaktudását a családból hozta: apja 1863 óta vezette a lipótvárosi Széchenyi sétatér kioszkját.

Ruscher hamarosan társult Reutter Nándorral, aki 1888 szeptemberétől egyedül vitte az egész üzletet, ám 1894 májusában a Nyugdíjintézet új pályázatot írt ki az üzemeltetésre. Ezt Drechsler Béla (1856k–1927) Vámház körúti vendéglős és a képviselőházi büfé vezetője nyerte meg, s míg két elődje nem tudott zöldágra vergődni a hatalmas komplexummal, neki ez olyan jól sikerült, hogy a házat gyakran még ma is Drechsler-palota néven emlegetjük.

A leghíresebb asztaltársaság, a Muskátli-asztal születését és virágkorát 1926-ban a Nemzeti Ujság hasábjain Gergely István idézte fel: „A társaság megalapítója voltaképpen, anélkül, hogy tudta volna, Máder Raoul volt, a M. kir. Operaház új karnagya [1894], akkor még özvegy ember, aki első próbája után magánosan tévedt be a pincébe, legnagyobb örömére ismerősökre akadván egy operaénekesben és egy fiatal hírlapíróban. A triász együtt maradt, csakhamar új társakra akadt, különböző foglalatosságú és különböző temperamentumú emberekre. Először két, majd három asztalt kellett összetolni, míg végre új asztalkolosszust állítottak föl, most már a földszint nagy ablaka előtt. [És mindig díszelgett rajta egy cserép muskátli.]

A kiállítási esztendő [1896] nyarán, mint valami nagy virágos ház, az aszfalt széléig bujt ki a vendéglő, tarka-barka virágdísszel a fehér patyolaton, villogó ezüst-művekkel, szökőkutas udvarral, óriási buffetokkal, fehérruhás pincérhaddal, aranysujtásos néger portással. Minden nap új vendégeket hozott […] Albumunkba Leoncavallo komponált muskátli-motívumot, később […] Kienzl, Hildebrand, Calandra, van der Stappen, Muck, Feinhals, Schmit, d’Albert, Thomson, Hans Richter, Orélio, Calvé asszony és más érdekes vándorok sűrű egymásutánban jegyezték be nevüket. Előadás után nagy borravalókkal vesztegették meg a pincéreket az Operaház látogatói, hogy a muskátli-társaság közelében kaphassanak foglalt asztalt, mivelhogy külön színházat jelentett a bohém móka, külön érdekességet a kiváló emberek művészi vitája.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2019. ősz számában olvasható.