Amerikai-német értelmiségi vita

Az Irak elleni háborús, illetve médiakészülődés közepette augusztus közepén amerikai értelmiségiek közzétették viszonválaszukat német kollégáiknak az ő korábbi kiáltványukra, ismételten védelmükbe véve az „igazságos háború` doktrínáját, szemben a németek által - szerintük - képviselt pacifizmussal. A világsajtó vezető orgánumaiban Miért harcolunk? címmel ez év februárjában amerikai értelmiségiek kiáltványt tettek közzé, s ebben a tavaly szeptember 11-ei terrortámadásra adott katonai választ „igazságos háborúnak" s így etikailag igazoltnak nevezték. Sőt a Francis Fukuyama és Samuel Huntington politológusok nevével fémjelzett, összesen hatvan amerikai értelmiségi által aláírt manifesztum a terrorizmus elleni háborút - ide sorolva nemcsak az Afganisztán elleni hadjáratot, hanem a tervezett Irak elleni támadást is - nemcsak jogosnak, hanem „erkölcsileg egyenesen kötelezőnek" mondta. Ami aztán elsősorban nem Amerikában, hanem Európában, azon belül is Németországban váltott ki új vitát a régi kérdésről: szabad-e - a háborút mint olyat egyidejűleg elítélve - egyes háborúkat (többnyire a sajátunkat) mégis jogosnak, illetve „igazságosnak" tartani? Az amerikai manifesztumra száz német értelmiségi még májusban, ugyancsak nyílt levélben válaszolt a Frankfurter Rundschau napilapban. A többek között Németországban megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számító Hans-Peter Dürr atomfizikus-filozófus, a leleplező riportkönyveiről elhíresült Günter Wallraff és az ügyben szóvivői szerepet is vállaló Walter Jens írók által jegyzett levél szerint a harcias amerikai kollégák manifesztuma „fundamentalista nézeteket képvisel, s „egyoldalúan értelmez egyetemes erkölcsi alapelveket". A „pacifista" németek válaszára a napokban került nyilvánosságra az amerikai viszonválasz, amelynek megfogalmazóiról, a szöveg tanúsága szerint, leperegtek a német érvek. A mostani értelmiségi pengeváltás kísértetiesen emlékeztet a három évvel ezelőtt, a koszovói NATO-bombázásokkal kapcsolatban világszerte - így Magyarországon is (HVG, 1999. június 12.) - kibontakozott „héják-galambok vitára", amelyben a „héja" értelmiségiek szemben a pacifistákkal lényegében a NATO álláspontját képviselték, amit Tony Blair brit kormányfő úgy fogalmazott meg: „nem területért, hanem értékekért folytatott háborút" visel a Nyugat a zsarnok Milosevics ellen. A párhuzam azonban itt nyomban véget is ér, hiszen - mint az a vitában felmerült - a kockázat is más dimenziókat ölt: a mostani „igazságos háború" ugyanis korántsem regionális, hanem globális méretű. „Mi, e levél aláírói - fogalmaztak februári levelükben az amerikai értelmiségiek - különféle vallási, illetve etikai tradíciókhoz tartozunk, s egyesülünk abban a hitünkben, hogy Isten nevét felhozni emberek megölésének megokolására immorális, és ellenkezik az Istenben való hittel... Az ilyen magatartás, nevezzék bár »szent háborúnak« vagy »keresztes hadjáratnak«, nemcsak az igazságelvet sérti, hanem valójában a vallásos hit tagadása, hiszen Istenből az ember szolgálatába állított bálványt csinál." A februári manifesztum szerint az Isten nevében való erőszak kérdésére a történelemben eddig háromfajta válasz született. Az egyik a vallások elnyomása, a másik a szekularizáció, vagyis állam és vallás teljes szétválasztása, a harmadik pedig a teokrácia, vagyis a kettő teljes összeolvadása. „Mi egyik válasszal sem értünk egyet" - írták az amerikaiak, büszkén hozzáfűzve, hogy bár államuk teljesen szekuláris, „mi vagyunk a nyugati világ legvallásosabb társadalma". A háborúkkal kapcsolatos ugyancsak három közkeletű felfogás helyett szintén egy negyediket vázoltak fel. A clausewitzi formula (vagyis a politika folytatása más eszközökkel), a „szent háború", illetve a „pacifizmus" helyett ők az „igazságos háború" megfogalmazását ajánlják, amelynek tradíciója, persze, mélyen gyökerezik számos kultúrában. Huntington, Fukuyama és társaik tudatosan elhatárolódnak az athéni bölcselőtől, Szókratésztól, aki szerint „igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni", és inkább a 4-5. században élt Szent Ágostonnal értenek egyet, aki az Isten Állama című főművében először körvonalazta a gonosz elleni harcot jogosnak mondó igazságos háború doktrínáját. A jogos vagy igazságos háborút - saját magunk, illetve önmagukat megvédeni képtelenek védelmében, az ötödik parancsolat (Ne ölj!) esetenkénti felfüggesztésével - a katolikus egyház katekizmusa is elismeri, s nem hiányzott e fogalom Lenin szótárából sem. A mai igazságos háború ismérve az - áll mind a két amerikai levélben -, hogy egyetemes értékek nevében vívják demokratikusan elszámoltatható, szervezett hatalmak: és mindig csak a harcolók, és sohasem a civil lakosság ellen. Ezzel az állásponttal szálltak vitába májusban az említett német értelmiségiek. „Az igazságosság és a béke világa másképpen néz ki" - írták. A közös értékek hangsúlyozásán túl azt fejtették ki, hogy szerintük „nincsenek olyan egyetemes morális értékek, melyek megengednék, hogy egy tömeggyilkosságra egy másik tömeggyilkossággal feleljünk." Ezzel a levélírók Afganisztán bombázásának mintegy 4 ezer civil áldozatára utaltak, s úgy fogalmaztak: „Érthetetlen a számunkra, hogyan lehetséges, hogy Önök felhívásukban a legmodernebb fegyverrendszerek által vezetett bombázások áldozatait még csak meg sem említik." Majd Amerika háborújáról az európai aláírók engesztelhetetlen határozottsággal jelentették ki, hogy az „nem igazságos". Ezt követően pedig a száz német aláíró annak az „aggodalmának" adott hangot, hogy az amerikai értelmiség - és az amerikai politikai elit - fundamentalisták befolyása alá kerül, s ez ellen még a Fehér Ház „sem tesz semmit". Az augusztus közepén, már az Irak elleni háborúra való médiafelkészülés időszakában a szintén a Frankfurter Rundschau hasábjain megjelent amerikai viszonválasz kikéri magának a „fundamentalista" jelzőt, amelyet szerinte éppen azok a muszlim szélsőségesek érdemelnek ki, akik ellen az igazságos háborút a Nyugat vívja. A második amerikai állásfoglalást egytől egyig ugyanazok írták alá, akik a februári levelet is megfogalmazták, s most is hangsúlyozzák: álláspontjuk azóta mit sem változott. „Mi azt nem értjük - írják német vitapartnereiknek (az udvarias hangvétel ellenére is mondhatni: már-már ideológiai ellenlábasaiknak) Fukuyamáék -, hogyan mérhetik ugyanazzal a mércével azokat a haláleseteket, amelyek sajnálatos módon egy igazságos háborúban is előfordulnak, mégpedig úgy, hogy a civil áldozatok számát mindvégig igyekeztek minimális szintre korlátozni, azoknak a muszlim szélsőségeseknek a tömeggyilkosságaival, akiknek éppen az áldozatok maximalizálása volt a céljuk."