A besúgók, ügynökök, kémek szervezete jószerivel a XIX. század egészében (is) behálózta a magyar történelmet. Hogy csak egy kirívó példát említsünk – mint láthatjuk a Múlt-kor e számában is –, I. Ferenc császár és király saját testvérét, József nádort is figyeltette. Az már kevésbé ismert, hogy a nádornak ugyancsak saját besúgóhálózata volt.

A reformkor és az abszolutizmus éveinek titkosszolgálati tevékenységéről ma már viszonylag sokat tudunk.

1836 nyarán a reformellenzék politikusai közül Wesselényi Miklós és Deák Ferenc Balatonfüreden időzött. Egy könnyű nyári estén másokkal együtt ők is a vízen vacsoráztak, miközben a partról tűzijátékot eregettek. Ennek során Deák szándékozott tréfát űzni az őket figyelő besúgókkal, amiről Wesselényi július 27-i naplóbejegyzése tanúskodik. E szerint: „Miután az asszonyokat partra tettük, vissza mentünk hajónkra s be a Balatonba s a vígan üritett pezsgő palaczkokat rendre repitők a vízbe. Deák irt czédulákat, melyeket beléjök fojtottak: a gyanú s félelem fekete seregének valami híve még törni fogja fejét értelmökön.” Azt sajnos nem tudni, hogy volt-e olyan éber ügynök, aki felfigyelt erre és vajon okozott-e álmatlan éjszakákat a „titkos üzenetek” megfejtése a besúgóknak... A forradalom és szabadságharc leverését követően nagyon sokan több évet töltöttek Ausztria, vagy Cseh- és Morvaország váraiban. E börtönbe vetett „státuszfoglyok” egyike volt a hosszú életű Madarász fivérek egyike, József, aki igencsak gyanakodva szemlélte Olmützben rabtársát, a cseh irodalom jelesét, Karel Sabinát, akit kémkedéssel vádolt magában, mint később kiderült, nem teljesen ok nélkül: „Kis sovány termet, éles arckifejezés, lesütött hiúzszemekkel. [...] Elég volt ránéznem, tudtam, hogy miféle legény ez. [...] Tudakolt fűt-fát eseményeinkről, a komáromi vár szándékolt bevételéről s minden beszédének veleje az osztrák ház s tagjai s kiválólag Zsófia elleni [...] szidalom.”

Hogy konkrétan kémkedett-e Sabina Madarász esetében is, vélhetően nem fogjuk megtudni, a „száguldó riporter”, Egon Erwin Kisch szerint, akinek alaposságában nemigen lehet kételkedni, Sabina rendőri iratai tűz martalékául estek. Lehet benne valami, mert 1927-ben tűz volt a bécsi levéltárban, ott, ahol az ügynöki jelentéseket őrizték. Az viszont tény, hogy Barsi (Neumann) József, a többi cseh fogolytársával jó viszony ápoló egyik olmützi magyar fogoly ugyancsak gyanúsnak vélte az írót: „Ugyanebben a szakaszban kapott elhelyezést [...] Madarász József, [...] akinek egy Szabina nevű cseh író és lapszerkesztő jutott szobatársul, akiről későbben, még ott laktunkban furcsa híreket hallottunk.”

A besúgók tevékenységétől nem volt mentes az emigrációban élő magyarság sem. Zerffy Gusztáv (1848-ban a Reform egyik szerkesztője) az 1850-es években igen komoly szerepet játszott abban, hogy a külföldre szakadt magyarok között megbomlott az egység (bár az vélhetően nélküle sem őrződött volna meg), emellett pedig tudott, hogy az osztrák titkosrendőrség ügynöke volt ő is. Az a Zerffy, aki Arany János Az elveszett alkotmány című munkájában saját jegyzet volt a „didascalia” szónál ekképp: „Valami Zerffy Gusztáv írogatott ekkor e címen ferde aesthetikai dolgokat.” De ma már az sem titok, hogy besúgóként tevékenykedett Kossuth Lajos bulgáriai emigrációja során a volt kormányzó környezetében a jeles színész, Egressy Gábor is, aki 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban elszavalta a Nemzeti dalt.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.