2024. tél: Szoknyával a politikában
ITT vásárolhatsz termékeinkből
Hermann Róbert

Kossuth „búcsúja” prózában és versben

Amikor Kossuth Lajos kormányzóelnök 1849. augusztus 11-én a kora délutáni órákban Damjanich János tábornok lefüggönyözött hintóján elhagyta az aradi várat, már reménytelennek tartotta a további küzdelmet. E meggyőződésében megerősítette mindaz, amit rövidesen Lugoson a déli hadsereg táborában tapasztalt. Így aztán hiába próbálta meg őt visszatérésre bírni Bem József tábornok, Kossuth a lengyel és az olasz légió fedezete alatt folytatta útját Orsova, a legendássá vált, de vélhetően soha el nem hangzott búcsúszózatának helyszíne felé.

Az orsovai átkelő azonban meglehetősen bizonytalannak tűnt. A túlparton lévő Szerbiában mindenre számíthatott Kossuth, csak barátságos fogadtatásra nem. Nem véletlen tehát, hogy – ellentétben a köztudatban élő képpel – nem a Dunán kelt át, hanem a világosi fegyverletétel hírének megérkezte után, augusztus 17-én kíséretével a havasalföldi határt jelző kis patakon átívelő hídon áthajtatva lépett török felségterületre. Innen kísérték másnap a határállomásra, Turnu Severinbe. Itt kereste fel őt a krajovai pasa, a kerület parancsnoka, s az ő közbenjárásának köszönhetően Kossuth és kísérői másnap folytathatták útjukat Vidinbe.

Maga Kossuth így emlékezett meg orsovai tartózkodásáról és átkeléséről az Irataim az emigrációból című munkája, 1880-ban megjelent I. kötetében:

„Kifejezhetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett.
Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna.
Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.
Egy török főtiszt, »Alláh«-t említve, üdvözölt barátságosan; – elvezetett a fekhelyhez, melyet isten szabad ege alatt számomra készíttetett barátságosan, és – – – kardomat kérte; lesütött szemmel, mintha szégyenlené, hogy török magyart lefegyverez.
Lekötöttem, átnyújtottam szótlanul, könnyel szememben, és ő, jó nyugalmat kívánva; magamra hagyott bánatommal.
(…)
Ott álltam tompa merengésben a nem magyar Duna partján, melynek habjaiba – amonnan felülről, – a magyar nemzet könnyeiből ég felé szállott vízpára csapadéka vegyült, s kis távolságban tőlem rohant tova a Vaskapu sziklatorlaszán keresztül, zúgva, morogva, mintha szitkozódnék a meg nem érdemlett végzet ellen.
Én hallgattam e zúgást, mely keblem viharával összefolyt; belebámultam a méltatlanul meghiúsult honfi remények semmiségébe; és arcomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könnyzápora ömlött alá.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. nyár számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok
Bezár